Cicafagyi

akkor megünnepeljük egy fergeteges bebaszással az első trimeszter végét, Kata? kérdezte a lányt a fiúja mosolyogva a macskapisiszagú paplanok között feküdve, némi büszkeséggel a hangjában. A lány felnevetett és beledörgölte az arcát a fiú arcába.

aztán csak feküdtek a közös melegben tovább, a fiú elszenderült, a lány pedig arra gondolt, hogy annak, aki még csak négy centi fejtől popsiig, annak mekkora lehet a szíve.

amikor nagyon egyedül éreztem magam, arra gondoltam, az milyen megható lenne, ha most átmennék a másik szobába, a másik üres szobába, és a padlón ott totyogna vagy száz fehér galamb. burrognának halkan, a nap meg lemenne, vagy épp fel.

"elragadó az áramlat, a dobozok lassan kinyílnak" - mondja ez a nő, a takáts eszter.

a holdról akartam írni valami szépet és frappánsat ma, de nem megy, pedig olyan jó tudni, hogy vannak emberek, akik a szépeket elolvassák itt, és akkor ezt meg is üzenik, és akkor még több szépet és frappánsat akarok hirtelenjében írni, de hát hirtelen nem megy, növöget a mellem, megszerettem takáts esztert, bizony mondom néktek még újpest is megszépül ebben az ezüstös, komoly ragyogásban, amikor kilépek a gyöngyössy utca 18-as számú ház kapujából és felnézek az égre és mutatom dórinak, hogy nézd már ott az égen az orion derékszíja és a fák koronája fölött villámsebesen elrepül a lajos bácsi nikkel szamovárja.

átköltöztem a konyhába, mostan itten festek, kézzel, lábbal, szájjal. behoztak nekem egy állványt, fűszereket, húsokat, állatokat, gumókat, krémeket, lekvárokat, egy kurva nagy ágyat, hogyha épp nem festek, főzöcskézzek, egyek, mosogassak és aludjak.

növekedjek. (ill.T/1)

a kilátás szép, a szembenlévő házban lakik egy rasztahajú fiú, őt szoktam még nézegetni, ha a kilátást unom. kihajol cigarettázni az ablakba, néha olyan, mintha direkt felém, azaz a mi konyhaablakunk felé fújná a füstkarikáit: kétszer köröz lassan a fejével, és úgy engedi ki a füstöt. egyszer félénken intettem neki a fakanállal, amivel a borscsot kevergettem, de elpöccintette a csikket, és becsukta az ablakot. többször nem mertem próbálkozni. elkönyveltem a vereséget.

mostan színes ételekről álmodom. szép, kerek feleség leszek, a súlyom kincset fog érni.

csepp alakú vagyok. szúra szívem, kis rémült madárka vagyok, órákig sétálunk egy barátommal a belvárosban, aki jános és katolikus. szeretem a sétát, mondom neki, mondja, hogy ő is szereti, de én nem a könyvre gondolok, amit bartis írt.hogy jólesik most a céltalan előrefele menés. a körúton fedezzük fel a nyomokat. először meghökkenek, decemberben hogyan kerül az aszfaltra mezítlábnyom, de eszembe jut, hogy most lett divat az az idétlen cipő, ami áramvonalas, és olyan mint a lábtyű. jános azt mondja, kövessük a nyomokat. amik egy szállodáig vezetnek, majd eltűnnek, de ahogy megyünk valami belső ritmustól vezérelve, rejtélyes módon újra előtűnnek. jános azt mondja, mindig is szerette volna így megtalálni a szerelmet, követni egy rejtélyes, női lábnyomot. nevetgélünk, édes délnyugati szél kap az arcunkba, amikor elhaladunk egy robosztus, szürke lepelbe csavart és ronggyá rohadt, vizes pamutzokniban gyalogló clochard mellett.

a séta első részének vége az, hogy kiválasztok egy kellemes, nem túl zajos helyet a városban, és felhívom az anyukámat. az idő különben az egyik kedvencem: ez az édes szél, enyhe levegő, szakadozott, szürke fércfelhők. nyirok. nem eldönthető, ha valaki más vidékről csöppen ide, hogy tavasz-e vagy ősz az évszak. a sapkámon ülök, nehogy felfázzak. megdöbbentek, meghatok, magyarázok, érvelek. a beszéd ideje alatt a vámházkörút házait látom.

a séta folytatása az, hogy felhívom illetékes elvtársat, randevúra hívom csilingelő hangon, szembe megyek vele a világ meggörbült gyémánttengelyén, vagy ahogy azt a hidat neki elneveztem, kérdezek, kérdez, válaszolok, megdöbbentek,kérdez, örömet okozok, nézzük a kavargó, sötét Dunát. kis félreeső helyen cetlire rajzolok, rajz mellé dátumot, neki adom.

a séta befejezése az, hogy a családom zsibongását hallgatom. nincs is idő.

*

Valaki lakik az Attila úton, aki folyton megszégyeníti Careful With that Axe Eugene-t. Nem tudom mire vélni a dolgot. Napról napra gonoszabbnál gonoszabb tréfákat eszel ki. Van valaki, aki szerelmes belénk, és figyeli a harmadik emeleti ablakból, amögül a fekete, súlyosszagú függöny mögül, egy távcsővel, ahogyan esténként megérkezünk, és nézi, ahogyan én leveszem róla a hátsólámpát, majd a telefonfülke melletti korláthoz zárom. Careful With that Axe Eugen megszokta, hogy nem válok meg tőle simítás nélkül se nappalra, se éjszakára. Valószínűleg ettől lesz ideges a harmadik emeleti kukkolónk, ez az a gesztus, ami számára ki nem bírható, így lejön, hogy titokban megalázza. Felhúzza a korláton úgy, hogy a levegőbe emelkedik az első kereke.

Mi történik?

ha a válaszaid kevésbé volnának ennyire profánok, levélváltásunkat kiadhatná a megvető kiadó.

és a kanjik felgyulladtak a csukott szemhéjaim mögött ahogy egyenest a nap felé úsztam, és ahogy átmenti a víz a testet, és egyszerre akkor bennem minden sejt elkezd emlékezni, gyere és lebegj velem, ide épp most érkezett egy melegebb áramlat és a combjaim simogatja

mondom neki, ő meg csak mosolyog és azt feleli: abban az évben a hosszú, forró nyárra ismeretlen okokból újra nyár következett, így attól fogva a tóban laktunk.- majd behúzza a partról a piros-fehérre festett padot a vízbe, ráül, és kibontja a sörét.

3

És isten lábánál ülünk le együtt,
te kettős melled bontod összecsengve,
ő elhalványul, én közönnyel nézem,
hogy két lélek mellettem újra gyenge,
hogy szivemben csak kerestétek egymást,
akik ágyamban találkoztatok - - -

de úgy mondom csak a közönyt s az istent,
mert bús fennszóval sírva rothadok.

(J.A)

Gyere, leveszem rólad a szomorúságod- mondja a kancsalszemű cigányasszony a kárász utca egyik padján: gyere ülj csak le, és mutasd a bal kezed. Fáj, mondom neki, belefutott a bicska, épp az életvonalkámnál. Meg vagy te átkozva, de ne félj, leveszem rólad, nagy öröm fog érni.  Fogja a karom, rózsafüzér keresztjét oda illeszti, ahonnan évek óta nem vettek le vért. (Egészséges vagyok.) Olyan illata lesz az öregasszony érintésétől a kezemnek, mint a régesrégi misekönyvben felejtett szentképeknek.

A szürkületben elsietek egy fekete kiscica előtt: az út közepén mosakszik. Kiöltjük egymásra a nyelvünk.

Szemben a Hangulat Presszóval a hársfalombok csendes árnyéka alatt üldögéltem, és azon gondolkodtam, vajon az ember gyűlölheti-e magát annyira, hogy beleölje magát egy olyan kis patakba, amihez le kell térdelnie, és erőszakkal a víz alatt tartani a fejét, hogy megfulladjon vagy Steinbecknél ez a vicc. Ekkor odalépett hozzám egy fiú, és azt kérdezte, mi lenne az a kérdés, amit feltennék Istennek. És hogy akarom-e hogy imádkozzon értem az ő közössége. Mondtam neki, nem, köszönöm. Majd ünneplek ha visszatér belém a lélek. Feldobok két narancsot az égbe.

nem vagyok képes beszélni többé. nem képes többé beszélni belőlem.

a melleimet a holdra küldöm kicsi ezüst domboknak a születésnapom alkalmából, és egészen addig lesznek ott, amíg enni kell adjak majd a fiókáknak, ezüstözött életet.

A. vett egy széket, egy ú.n állószéket a mosogatáshoz, de használja vasaláshoz is, teregetés közben felfedezi új, fehér szoknyáján a gyári hibát, olyan precíz, azt hiszi felfedezi más is, azt mondja mindegy is, már senki sem nézi meg az utcán elmondja naponta egyszer hogy lassan ötven,

e.a.f. ellenben híres lett,megnézik az utcán, kész férfi, szakállat növesztett és kitalált egy új műfajt, sárga vagyok az irigységtől, szeretem a verseit, felizgulok tőlük. almazöld, kék, fekete, végigsimítok a régi bugyikákon, a kihúzott fiókban, elfekvőben

P. nem a belgyógyászat B szárnyán van, mert a B-ben csak Istvánok fekszenek most, valahogy elképzelni se lehet az éjszakát ott, olyan fehér minden: a lepedő, az ágyrács, a bácsikahajak, a fájdalom

ú.n.sz. megégeti a száját a levessel, kiütögeti a velőt (így potyog ki később a számból ő) áthúzza az ágyneműt a tiszteletemre. belebújik a takaróhuzatba és úgy csinál, mint egy gyerek. azt hazudja, az övé is sajog utána, aztán azt, hogy sose hazudik

J. -nek tetszik az ú.n.sz kutyája, és lányokat nézünk színes fátylakkal játszadoznak, a kutya meg csak ül melletünk a piros padnál, a lányok fiatalok, J. is fiatal és állítja, hogy nőtt neki egy kicsit, mióta nem voltam itthon,

de a.a- nem emlékszik semmire, még a nagybátyja halálával is viccel, nem jár el sehova, tönkrement a házassága és észreveszem a szeme körül az apró szarkalábakat. talál egy legyet a poharában, felveszi a pizsamáját és lekoptatja a maradék festéket a billentyűzetről a nyár hátralévő részében

" A porladási idő is 25 év." - suttogta ma reggel egy pergamenszín kislány a fejemben.

(lsd bővebben: HP: A halál kilovagolt Perzsiából)

mostmár tudom, hogyan kell szakdolgozatot írni.

meg az, hogy mégis mit írjak összegzésnek, meg miért választottam épp ezt a regényt? hogy igen, épp engem is úgy fojtogat az életem tisztelt kollegák, ahogy ezt a kisasszonyt és hogy igen, bizonyára nekem is helyzetértékelési zavaraim vannak, és hogy kiskoromban folyton azt a festményt néztem mamánál a falon, mikor elevenedik meg és mikor libbenhetek át abba az erdőszéli rózsaszín alkonyatba, és hogy ölni is akartam már életemben, szerelemtől fuldokolva? és hogy még nem mozizok fejben,önmagamat kívülről látván, de néha már félek attól a zsibbadástól, ami az elalvás előtti másodpercekben kezd el megenni.